# Chapter 1 ~ The letter

Sziasztok!
Meghoztam az első fejezetet! :) Remélem tetszik, kommenteljetek!Egyébként ez a blog előreláthatólag lassabban fog haladni, mint a másik (http://i--love--1d.blogspot.hu), mert az az elsődleges blogom :)) <3 Remélem megértitek, jó olvasást! xx alice. ~

Ez az átkozott nap.Életem egyik legrosszabbika.Hogy miért?Akkor elmesélem, de csak szép sorjában.

Kopogásra keltem.Ügyesen színleltem, hogy nem hallom, de igazából csak időt akartam nyerni.Utálok suliba járni.
-Jó reggelt! - lépett be mosolyogva a nagynéném.
-Jó? - kérdeztem vissza kelletlenül.
-Az teljesen mindegy. - legyintett. - A lényeg az, hogy el fogsz késni.
-Muszáj? - húztam el a számat.
-Alicia! - szólt rám.
-Jó, rendben.Csak ne hívj így, kérlek. - fohászkodtam, mire csak egy apró mosollyal megcsóválta a fejét.
Tudta.Tudta, hogy ki nem állhatom a nevem.Ez így van, mióta az eszemet tudom.Akárkinek erről beszéltem, rögtön visszakérdezett, hogy mégis miért?Állításuk szerint gyönyörű és ritka nevem van.Ezt nem is vitatom, csak hát, nem illik rám.Ez olyan előkelő, mesebeli név.Legalábbis számomra.És akkor már ki is lyukadunk arra, hogy miért kaptam ezt a nevet.Hercegnő vagyok.Elvileg.Nos, esetemben ez csak egy feltételes dolog, ugyanis nem lakom palotában, nem uralkodom, és nem is áll szándékomban.Ennek pedig megvan az oka.Nem vagyok egy "hercegnős" típusú lány, kimondottan távol áll tőlem ez a szerep.Ironikus, igaz?A nagynéném házában tengetem - általában unalmas - napjaimat, ahol vele és a 16 éves unokatesómmal, Liammel élek Wolverhamptonban.Anyukám, Kimberly Scharlotte Payne is itt lakott, egészen addig, míg hozzá nem ment egy herceghez, Brandon Ralph Carterhez.Vagyis apukámhoz.Ők a szüleim, akiket körülbelül havonta egyszer látok.Bizony, nem vicc.Ennek pedig több indítéka is van.Az egyik az, hogy én nem megyek hozzájuk.Nem vágyom oda.Pont.A másik pedig az, hogy ők sem jönnek ide.Tudni kell, hogy anyukám és nagynéném között - testvéri kötelék létére - elég erős rivalizálás folyik, amiben én abszolút nagynénémet minősítem győztesnek.Ugyanis míg ő úgy gondolja, nem kéne engem ezzel az egésszel terhelni, szülőm váltig állítja, hogy a palotában a helyem.És ezért nem beszélnek egymással, úgy 2 éves korom óta.Éljen a boldog, szeretetben gazdag család.
-Aly, indulhatunk? - zökkentett ki gondolataimból Liam.Még szerencse, hogy annyi rutinom van a folytonos rohanásban, hogy már hozzászoktam az elmélkedés közben való készülődéshez.Jó, mi?
-Persze, megyek. - kiabáltam vissza az ajtómon keresztül.2 percen belül még a maradék dolgomnak is a végére értem, és felkaptam a vállamra táskám.
-Alicia, elkésünk! - ismételte meg, és a hangerőből ítélve, talán a bejárati ajtóban állhatott.
-Megyek már! - ordítottam miközben elindultam a lépcső felé. - És ne kezdd te is!
-Mi lenne, ha megtanulnátok normális körülmények között beszélgetni?Zeng tőletek a ház! - közölte nagynéném, mikor leértem.Hát, igen.Ezt a kis párbeszédet minden reggel előadjuk, Karen legnagyobb örömére.
-Bocsii. - néztem rá bociszemekkel, mire csak ajtó felé tessékelt, mondván elkésünk.
-Muszáj neked minden reggel ennyit öltözködni? - morogta Liam.Utálja, ha késésben vagyunk.
-Nem öltözködöm. - kértem ki magamnak.
-Akkor mégis mit csinálsz egy órán keresztül a szobádban? - vonta fel a szemöldökét.
-Gondolkozom. - vontam meg a vállam.
-Min?Hogy hogyan tudsz a legjobban felidegesíteni? - kérdezte.
-Neem, az már megvan, elég régóta. - ráztam meg a fejem, mire halványan elmosolyodott.
-Veszem észre.
Még elbeszélgettünk mindenféle hülyeségről, aztán lassan a sulihoz értünk.
-Hjajj. - sóhajtottam fel.Egy újabb kínszenvedés.
-Mi van, hugi? - érdeklődött Liam.Na, igen.Van annyira szoros a kapcsolatunk, hogy néha "tesózzuk" egymást.Ennek pedig borzasztóan örülök, ugyanis ő az egyetlen - nagyjából - velem egykorú, akivel igazán tudok beszélni.Akinek bármi problémámat elmondhatom.Meg sem tudom számolni, hányszor meséltem el neki a "hercegnős" sztorit.És lehet, hogy unja, sőt biztos, de soha nem fojtja belém a szót, hanem végighallgat.El sem tudom képzelni, mi lenne velem nélküle, de őszintén szólva nem is igazán akarom.
-Csak a szokásos. - feleltem unottan.
-Kitartás. - veregette meg a vállam, és elindult befelé.
-Hé! - szóltam utána, mire megfordult. - Megvársz délután?
-Aha. - bólintott.
-Köszi. - mosolyogtam rá, ő pedig folytatta útját.

                                                                  ********

-Na, végre! - éljeneztem gúnyosan, mikor végre megpillantottam Liamet a suli lépcsőjének tetején.
-Talán megvárakoztattam, Alicia kisasszony? - csipkelődött.
-Tudod mit?Leszállok rólad, ha nem hívsz többet így! - alkudoztam.
-Zavar? - kérdezte komolyan.
-Igen. - bólintottam őszintén.
-Akkor nem. - váltott vissza vigyorgásba.
-Taktikát kell váltanom. - jegyeztem meg.
-Nem ártana. - értett egyet. - Na, milyen napod volt?
-Uncsi. - rántottam meg a vállam. - Neked?
-Dettó.
Hamar hazaértünk, és beléptünk a bejárati ajtón.
-Szia! - köszöntünk oda Karennek, és már indultunk is felfelé a szobánkba, amikor utánunk szólt.
-Aly, leveled jött. - közölte komoran.
-Kitől? - csodálkoztam.Nem sűrűn kapok leveleket.
-Gyere és nézd meg! - válaszolta.Kissé meglepődtem a reakcióján, de azért visszabaktattam a konyhapulthoz.Kezembe vettem a levelet, de ahogy leolvastam a feladót, rögtön vissza is dobtam előző helyére.
-Küldhetjük is vissza. - morogtam.
-Aly drágám, megértem, de legalább olvasd el! - kérlelt Karen, de láttam rajta, hogy, ha a helyemben lenne, ő sem bontaná ki.
-Nem vagyok rájuk kíváncsi. - mondtam hűvösen.
-A szüleid írtak? - kérdezte óvatosan Liam, mire kelletlenül bólintottam. - Olvasd el!Nem mindegy, mi van benne?Legalább mondhatod, hogy láttad.Ennyi.
-Jó. - adtam meg magam.Végülis, igaza van.Undorodva felemeltem a borítékot és feltéptem.Kihúztam belőle a vékony papírt és olvasni kezdtem.
Kedves Alicia!
Immáron betöltötted a 14.életévedet, ezért is döntöttünk úgy, hogy már elég idős vagy ahhoz, hogy belemerülj az uralkodás rejtelmeibe.Nagy szeretettel hívunk meg hát a palotába, hogy egy korona hatalmával hercegnővé avassunk.Tisztában vagyunk személyiségeddel, de kérünk téged, tekints el a múlt sérelmeitől, és fogadd el őszinte meghívásunkat.
Szeretettel,
                      Kimberly királyné és Brandon király

-Álmotokban. - dünnyögtem, és idegesen kettészakítottam a levelet.
-Aly, mit csinálsz? - hitetlenkedett Liam.
-Amit megérdemelnek. - válaszoltam, és a kukába hajítottam megsemmisített "meghívóm".
-Mit írtak? - érdeklődött Karen.
-Meg akarnak koronázni.Érted? - magyaráztam dühösen. - 12 éven keresztül nem voltak hajlandók meglátogatni, mert nem tudtak elfogadni annak, aki vagyok.Havonta egyszer beszéltünk, akkor is telefonon.Azzal, hogy közöltem, nem kérek ebből az egészből, eltaszítottak maguktól.Nem voltam a lányuk.Nem tekintettek rám úgy.Most meg valami véletlen folytán hercegnő kell nekik.Na, arra várhatnak.Soha nem fogom betenni a lábam abba a cukormáz palotába.Soha! - kiabáltam.
Ahogy felemeltem a fejem, láttam Karen és Liam arcát is.Egyetértés tükröződött róluk, aminek normál esetben végtelenül örülnék, mert az azt jelenti, hogy igazam van, és imádom azokat a szitukat.De most egy cseppet sem örültem.Mert nem akartam, hogy igazam legyen.Én azt akartam, hogy a szüleim szeressenek.Őszintén.Nem csak azért, mert kötelességük.Miért ilyen nehéz ez?