# Chapter 3 ~ You screwed me over

Hello!
Megérkezett a 3.fejezet! Remélem tetszik, komizzatok, nyomjatok vélemény-gombot! ;) alice. ~

-Minden rendben van, Aly? - kérdezte óvatosan Cordelia, aki az ágyam szélén ült, és díszeket válogatott.Tulajdonképpen, pár perccel ezelőtt még én is ezt tettem, csak aztán elbambultam és azóta csak bámulom a hófehér falat, amivel  pontosan szemben helyezkedtem el.
-Persze, Cory. - bólintottam, és, hogy így visszazökkentem, segítettem neki.
Azonban nem az volt az igazság, amit barátnőmnek mondtam.Igen, a barátnőm.Amikor anno 2 évvel ezelőtt beköltöztem ebbe a palotába, ő vezetett körbe, és egy idő után nagyon jóba lettünk.Ugyanis ő - mint kiderült - gyerekkora óta itt él.A sztorija röviden annyi, hogy a családja már a születése előtt is elég szegény volt, de ahogy ő világra jött, végképp megromlott a helyzet.Nem tudták eltartani.A szülei segítséget kértek anyuéktól, akik befogadták Cory-t, a szülők pedig szintén a palotában dolgoznak.Ja, amúgy.Anyáékkal rendeződött mindenfajta konfliktusom, tényleg mindenben támogatnak engem, ahogy idekerülésemkor megígérték.Bármikor számíthatok rájuk, ellentétben egy bizonyos személlyel.Akinek szavai még mindig a fülemben csengenek."Bármikor felhívhatsz.Eljövök hozzád, amikor csak akarod.Egy szavadba kerül.Megígérem."
Ahogy felidézem ezeket a keservesen rövid perceket, amikor ezek elhangzottak, akaratlanul is könny szökik a szemembe.Hiányzik.Pedig nem szabadna hiányolnom.Hiszem átvert.Egyszer sem látogatott meg engem.Mióta sikeres, népszerű lett a bandájával, nem is kíváncsi rám.
Lehajtott fejemmel próbáltam leplezni szomorúságomat; nem hiányzott, hogy Cory kiborulni lásson.Ismét.Csakhogy nem vagyok túl jó színésznő.Hamar kiszúrta hirtelen hangulatváltozásomat, az okát pedig értelemszerűen tudta.Hiszen éppen elégszer regéltem már el neki a "Liam-sztorit", és megannyiszor rágtuk már át együtt a történteket.Bőven elég volt ahhoz, hogy felismerje, jó párszor előforduló letöréseimet.
-Öhm...megfeledkeztem róla, hogy anyukád megkért valamire.. - hebegte, csak hogy valami indokot találjon.Tudta, hogy egyedül szeretnék lenni. - Majd jövök.
Azzal sietősen elhagyta a szobát.Mivel magamra maradtam, éreztem, hogy kissé megkönnyebbülök.No, nem arról van szó, hogy nem szeretem barátnőm társaságát, csak néha jól esik egy kis magány.Amit egyébként alapjába véve nem szeretek, ugyanis eléggé társasági ember vagyok.Ez már csak azért is pech, mert kizárólag felszínes barátságaim voltak eddig, - leszámítva Cory-t - amik idekerülésemkor egytől-egyig megszakadtak.Mindegy, ez van.
Lassan odasétáltam a szekrényemhez, és kezembe vettem egy fejjel lefelé fordított képet, amihez bő másfél éve hozzá sem értem.Egyszerűen fájt ránézni.Visszarántott engem a múltba; abba az időbe, amikor még minden annyira rendben volt.Ennek hatására pedig azonnal összefacsarodott a szívem.Ha akkor kívánhattam volna, egészen biztos vagyok benne, hogy megteszem.Mindenki azt hiszi, hercegnőnek lenni olyan nagyszerű dolog, amolyan "valóra vált álom"-féleség.Csakhogy ez egy elég felületes megállapítás.Ugyanis én most mindennél jobban szeretnék visszamenni az időben.Csak arra az egy napra, amikor eldöntöttem, hogy idejövök.Amikor megfogadtam Liam tanácsát.Ha csak visszatekerhetném az időt, ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy eszembe sem jutna betenni a lábam ebbe a palotába.Soha.
Az erkélyen álltam, a korlátra támaszkodva.Ahogyan Liammel tettük kereken 2 éve.Így könyököltem, közben pedig szememmel a kép üvegén végigcsorduló könnyeimet követtem.

                                                                  ********

-Egy kicsit lejjebb.Elég ferde. - próbálkozott anyu.Na, igen.Egy bál lesz valamelyik nap, így a mi feladatunk, hogy feldíszítsük az egyik termet.Ezért tehát anya dirigál, én meg igazgatom a terjedelmes selyemanyagot.Éljen a munkamegosztás!
-Nem, ez így nem jó!Nagyon fent van, ráadásul mindkét oldal. - tűnődött Cory, mire én sóhajtva igyekeztem létrástól arrébb szenvedni magam.
-Igen, az egészet le kéne hozni. - folyt bele a vitába apu.
-Most akkor mi van? - fordultam meg értetlenül.
-Mindegy, szívem, inkább hagyd!Majd apád megcsinálja. - legyintett anyu.
-Mindenki jobban jár. - vigyorgott Cory.
-Köszi. - biccentettem felé gúnyosan, miközben végre valahára stabil talajra léptem. - Szóóval, mit csináljak?
-Hozd be a terítőket a lépcső mellől!Tudod, azokban a nagy dobozokban. - magyarázta anya.
-Persze, tudom. - indultam el.
Csak azt nem értem, minek kell egy halom idegent meghívni, csupán azért, mert hozzánk hasonlóan nevezhetjük őket 'jómódúak'-nak.Miért nem elég, ha egyedül a családunk látogat meg minket karácsonykor?Vagy én már azt sem bánnám, ha nem csak akkor jönnének, hanem többször.De inkább, mint hogy egy csomó vadidegen, akikkel még beszélgetni sem lehet.Bőven elég, ha annyit megemlítek, hogy a párbeszéd után állandóan fel kell őket világosítanom, hogy nem Alisonnak hívnak, nem 17 éves vagyok, és nem Washingtonból jöttem.Na, most már szerintem étitek, miről beszélek.

                                                                    ********

Alig fél órája, hogy a dekorálás végére értünk.Illetve, elnézést.Nem értünk még teljes mértékben a végére, egy kicsi még hátravan, de azt majd holnap összedobjuk.
Éppen egy régi fotóalbumot bújtam, amikor valaki erőteljesen belökte az ajtóm.A hirtelen mozdulattól összerezzentem, és vadul kalapáló szívvel néztem fel.
-Benne vagy a TV-ben! - mondta izgatottan Cory.
-És? - vontam fel a szemöldököm.Gondolom a legutóbbi ruhakölteményemet kritizálják, vagy esetleg az vesézik ki, hogy minek vagyok ebben a palotában, amikor még simán az iskolapadban kéne ülnöm, és nem habos-babos ruhákban pompázni.
-Neem, Liam beszél rólad.
-Tessék? - kaptam fel a fejem.
Erre mindketten levágtattunk a nappaliba, ahol anyuék már a kanapén ültek, és a készüléket bámulták.A képernyőn egy közös képünk volt kivetítve.Liam 15 éves volt, én pedig 13.Istenem, de régen volt már.

-Megkérdezhetem, hogy ki ez a fiatal lány? - érdeklődött a műsorvezető.
-Öhm..ő egy régi barátom. - motyogta Liam, én pedig elkerekedett szemekkel meredtem magam elé.Mi van?!Mi az, hogy egy régi barátja?Az unokahúga vagyok!
-Értem.A barátnőd volt, esetleg? - kíváncsiskodott tovább a nő.
-Dehogy.
-És van valami különleges oka annak, hogy ez a hölgy kísértetiesen hasonlít Alicia hercegnő fiatal énjére? - kérdezte.Na, ebbe beletrafált.
-Biztosan, de én nem tudok róla.Ő nem Aly! - közölte, majd zavartan megköszörülte a torkát. - Illetve Alicia.
-Ó, akkor már minden világos.Szabad tudnom, hogy hívják?
-Ashley.

Ingerülten a távirányító felé nyúltam, majd egy laza mozdulattal elhallgattattam Liamet.Mindhárman engem figyeltek.A szüleim, és Cory is.Vettem egy mély levegőt, majd minden hang nélkül sarkon fordultam, és kiléptem a bejárati ajtón, hogy kissé kiszellőztessem a fejem.Még mindig nem tudtam elhinni.Letagadott.

# Chapter 2 ~ I'm sick of this

Hello!
Itt van a 2.fejezet is.Ha kérhetem, kommenteljetek és nyomjátok meg alul valamelyik vélemény-gombot.Köszönöm :)) <3 alice. ~

Nyűgösen rántottam le magamról a takarót, de kezem azonnal az arcom elé kaptam, ugyanis a napsugarak bántották a szemem.Főleg egy ilyen szörnyű éjszaka után.Nem tudom kiverni a fejemből azt az átkozott levelet.Egy kérdés zakatol folyamatosan a fejemben.Miért?
Morcosan tápászkodtam fel az ágyamból és komótosan a tükör elé ballagtam.Na, a maradék életkedvem is elpárolgott, ahogy farkasszemet néztem a tükörképemmel.Egy holtsápadt, kócos, bedagadt szemű lány bámult rám.Remélem anyuék örülnek, hogy érzelmi roncsot csinálnak egyszem lányukból.Hatalmas sóhajjal kiléptem az ajtómon és levonszoltam magam a konyhába.
-Uhh. - ez volt Liam össz reakciója, amikor leültem vele szemben az asztalhoz.
-Ne mondj semmit, kérlek! - könyörögtem neki.Rendes volt tartotta magát, én pedig nekiláttam a reggelimnek.Kerek egy percig bírta.
-Nem kötelező menned.A te döntésed. - szólt halkan. - De jól jegyezd meg, én mindig támogatni foglak.Ahogy te is támogattál engem 2 évvel ezelőtt az X-Faktorban.
-Miért érzem úgy, hogy el akarsz mondani valamit? - húztam össze a szemem gyanakodva.
-Mert el akarok mondani valamit. - adta meg az egyértelmű választ. - Jelentkeztem az X-Faktorba.Megint.Nem adom fel.
-Ez tök jó. - mosolyogtam őszintén.Nekem teljesen természetes, hogy mellette állok, ha valaminek nekifog.Nos, úgy tűnik neki nem, ugyanis hitetlenkedve nézett rám. - Most mi van?
-Te...nem haragszol?
-Miért haragudnék? - értetlenkedtem.
-Csak mert, itt van ez a hercegnős cucc is, és most bejelentem, hogy újra megpróbálkozok az X-Faktorral, ami plusz meló...
-Tehetséges vagy.Esélyes lennél, nem foglak visszatartani.
-Mióta vagy ilyen figyelmes? - kérdezte vigyorogva.
-Ja, nem tudom. - rántottam meg a vállam. - De hogy egy kicsit önmagam is legyek, csak úgy közölném, hogy ha te majd tarolsz, akkor eldicsekedhetek vele, hogy van egy menő és őrülten tehetséges uncsitesóm.
-Na, és ez mi lesz majd ahhoz képest, hogy hercegnőként vonulsz végig mindenhol? - kontrázott.
-Honnan tudod, hogy elvállalom?
-Ismerlek.
-Oké. - bólintottam. - Akkor megegyezünk, hogy te viszel engem a backstagebe, én meg majd meghívlak, hogy keringőzz velem a palotában.
-Kihívás elfogadva. - nyújtotta a kezét Liam, én pedig megráztam azt.
Lehet, hogy hülyeség, lehet, hogy szánalmas a viselkedésünk, de mi mindig ilyenek voltunk.Mi mindketten ilyenek vagyunk, és ez köt minket annyira egymáshoz.
Hosszas hallgatás következett, amit szokás szerint én törtem meg.
-Te mit tennél a helyemben? - emeltem fel a fejem kétségbeesetten.
-Mármint, ha a szüleim felhívnának és közölnék, hogy hercegnő vagyok? - vonta fel a szemöldökét, mire hangosan felnevettem.
-Veled nem lehet értelmesen beszélgetni. - állapítottam meg.
-Dehogynem. - kelt vitába. - Szóval.Én nem szeretnék ebbe belefolyni.Nem szólok bele, nem zavarlak össze.Erről neked kell döntened.
-Liam. - szóltam fáradtan. - Az egyedüli dolog, amiről már döntöttem az, hogy a segítségedet fogom kérni.Bármit mondasz, elfogadom.Én már teljesen tanácstalan vagyok, fogalmam sincs, mit csináljak.
-Hát jó.De előre szólok, te akartad. - emlékeztetett. - Szerintem menj el Londonba.Beszélj a szüleiddel, mondd meg, hogy mit gondolsz erről.És legalább próbáld meg ezt az egészet!Mit veszíthetsz vele?Amúgy sem vagy oda bezárva, bármikor visszajöhetsz.De ez csak az én véleményem.
Ahogy átgondoltam szavait, rádöbbentem, hogy igaza van.Mi van, ha mégsem lesz olyan szörnyű, mint ahogy bemesélem azt magamnak?Lehet, ha életem egyik legjobb döntése lesz ez.Vagy nem, de az már más kérdés.
-Köszönöm. - mosolyodtam el hálásan.
-Te megfogadod az én tanácsom? - kerekedett el a szeme.
-Azt egy szóval sem mondtam. - vigyorogtam rá. - De egyénként ja, megfogadom.
-Hogy-hogy? - érdeklődött.
-Mert igazad van. - néztem mélyen a szemébe, és úgy éreztem, ez egy igazán megható pillanat.
-Na, ezt fel kellett volna venni. - csapta agyon a varázst. - Mikor mondtad te ezt nekem utoljára?Egyáltalán mondtad valaha?
-Először és utoljára. - bólintottam.
-Ezt megbeszéltük. - biccentett komoran.A következő másodpercben teljesen egyszerre tört ki mindkettőnkből a nevetés.Tény, hogy nem gyakran adok igazat Liamnek, úgyhogy ez egy ritka pillanat volt. - De komolyan.Miért van az, hogy a legapróbb dolgokra az istenért sem tudlak rávenni, ebben meg egyetértesz velem?
-Mert azok a kis dolgok nem érnek meg akkora fejtörést. - vontam meg a vállam.
-És már bölcs is. - csóválta meg a fejét Liam szórakozottan. - Talán tényleg neked való ez a hercegnősdi.
-Beszéljünk másról. - kértem, de közben egy apró mosoly bujkált az arcomon.

                                                               ********

-Bármi baj van, csak szólj, oké? - ígértette meg velem Liam.Vagy századszorra.Mintha nem is a tulajdon szüleimhez, hanem egy vadidegen házaspárhoz készülnék.Bár, sajnos az esetemben ez a kettő eléggé összefolyik.Mindegy, ez van.
-Persze, szólni fogok. - sóhajtottam.És még tovább fárasztott a gondolataival, egészen addig, amíg a palotához nem értünk.Akkor abbahagyta.
A csomagjaimmal együtt felsétáltunk a hatalmas kőlépcsőn, és megálltunk az őrök előtt.Egy rövid magyarázattal tartoztunk, hogy pontosan kik vagyunk, mit akarunk, stb.Na, anyuéknak aztán nem kell aggódniuk a biztonságuk miatt.Be kell vallanom, nagyon ideges voltam.Olyan rég láttam már a szüleimet.
Ahogy beléptünk az óriási kapun, egyenesen szembetaláltam magam Velük.Mindketten ki voltak öltözve, én pedig úgy éreztem, nem ez volt a legjobb alkalom, hogy kipróbáljam a legújabb összeállításom, ami egy kapucnis pulcsiból, egy csőfarmerből és tornacipőből állt.Áhh, ennyi baj legyen.
-Alicia! - szólított meg kedvesen anya, majd közelebb lépett hozzám, és megölelt.Ezután apu következett, tőle is kaptam egy nagy ölelést. - Kislányom, nézd meg a szobádat, Cordelia elkísér. - mutatott egy nagyon fiatal, körülbelül 16-17 éves lány felé.
-Rendben. - bólintottam, és elindultam Cordelia felé.
-Kövessen hölgyem! - mosolygott rám.Megmarkoltam a táskáimat és elindultam utána a márványlépcsőn.Rögtön a folyosó elején kinyitott egy ajtót, és betessékelt.
-Úristen. - szaladt ki a számon.Mintha egy királyi filmbe csöppentem volna.Alapból nagyon tágas szoba volt, méretes baldachinos ággyal és egyéb bútorokkal.
-Az a gardróbja. - mutatott egy ajtó felé, ami az ágy mögött volt. - Az pedig az erkélyajtó. - tárta ki az említett nyílászárót.
-Hű. - képedtem el teljesen, amit Cordelia csak egy halvány mosollyal nyugtázott.
-Most magára hagyom, Alicia kisasszony, ha bármiben tudok segíteni, csak szóljon! - lépett a szobából kivezető ajtó felé.
-Öhm..várj Cordelia. - szóltam utána zavartan. - Esetleg tegezhetnélek?És te is szólíts csak Aly-nek, nem szeretem, ha magáznak.
-Rendben van, Aly. - biccentett kedvesen.
-Köszönöm. - mosolyodtam el megkönnyebbülve.Még egy pár percig nézelődtem az erkélyről, amikor halk kopogásra lettem figyelmes.Időm sem volt megfordulni, Liam máris belépett, kezében egy táskával.
-Ezt lent hagytad. - tette le az ágyam mellé.
-Köszi. - válaszoltam egyhangúan, mire a szemöldökét ráncolva mellém lépett.
-Minden oké? - érdeklődött.
-Persze.
-Naa. - nézett rám, és sütött róla, hogy nem hisz nekem. - Elég régóta ismerlek ahhoz, hogy tudjam, mikor hazudsz.
-Jó, oké. - adtam meg magam. - Hiányozni fog ez az egész.Te, Karen, Wolverhampton.Minden.
-Aly. - tekintetét az enyémbe fúrta. - Bármikor felhívhatsz.Eljövök hozzád, amikor csak akarod.Egy szavadba kerül.
-Tudom, de az mégsem olyan. - hajtottam le szomorúan a fejem.
-Hjajj, gyere ide, te bolond. - ölelt magához.Hihetetlenül jó érzés, hogy bátyám ugyan nincsen, viszont van helyette egy szuper unokatesóm, akire bármikor számíthatok.
-Megígéred, hogy nem fogsz cserbenhagyni? - toltam el magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni. - Hogy meg fogsz látogatni?
-Megígérem. - mosolygott rám, mire egy aprót sóhajtottam és egymás mellé könyököltünk az erkély korlátján, így bámultuk a tájat.

# Chapter 1 ~ The letter

Sziasztok!
Meghoztam az első fejezetet! :) Remélem tetszik, kommenteljetek!Egyébként ez a blog előreláthatólag lassabban fog haladni, mint a másik (http://i--love--1d.blogspot.hu), mert az az elsődleges blogom :)) <3 Remélem megértitek, jó olvasást! xx alice. ~

Ez az átkozott nap.Életem egyik legrosszabbika.Hogy miért?Akkor elmesélem, de csak szép sorjában.

Kopogásra keltem.Ügyesen színleltem, hogy nem hallom, de igazából csak időt akartam nyerni.Utálok suliba járni.
-Jó reggelt! - lépett be mosolyogva a nagynéném.
-Jó? - kérdeztem vissza kelletlenül.
-Az teljesen mindegy. - legyintett. - A lényeg az, hogy el fogsz késni.
-Muszáj? - húztam el a számat.
-Alicia! - szólt rám.
-Jó, rendben.Csak ne hívj így, kérlek. - fohászkodtam, mire csak egy apró mosollyal megcsóválta a fejét.
Tudta.Tudta, hogy ki nem állhatom a nevem.Ez így van, mióta az eszemet tudom.Akárkinek erről beszéltem, rögtön visszakérdezett, hogy mégis miért?Állításuk szerint gyönyörű és ritka nevem van.Ezt nem is vitatom, csak hát, nem illik rám.Ez olyan előkelő, mesebeli név.Legalábbis számomra.És akkor már ki is lyukadunk arra, hogy miért kaptam ezt a nevet.Hercegnő vagyok.Elvileg.Nos, esetemben ez csak egy feltételes dolog, ugyanis nem lakom palotában, nem uralkodom, és nem is áll szándékomban.Ennek pedig megvan az oka.Nem vagyok egy "hercegnős" típusú lány, kimondottan távol áll tőlem ez a szerep.Ironikus, igaz?A nagynéném házában tengetem - általában unalmas - napjaimat, ahol vele és a 16 éves unokatesómmal, Liammel élek Wolverhamptonban.Anyukám, Kimberly Scharlotte Payne is itt lakott, egészen addig, míg hozzá nem ment egy herceghez, Brandon Ralph Carterhez.Vagyis apukámhoz.Ők a szüleim, akiket körülbelül havonta egyszer látok.Bizony, nem vicc.Ennek pedig több indítéka is van.Az egyik az, hogy én nem megyek hozzájuk.Nem vágyom oda.Pont.A másik pedig az, hogy ők sem jönnek ide.Tudni kell, hogy anyukám és nagynéném között - testvéri kötelék létére - elég erős rivalizálás folyik, amiben én abszolút nagynénémet minősítem győztesnek.Ugyanis míg ő úgy gondolja, nem kéne engem ezzel az egésszel terhelni, szülőm váltig állítja, hogy a palotában a helyem.És ezért nem beszélnek egymással, úgy 2 éves korom óta.Éljen a boldog, szeretetben gazdag család.
-Aly, indulhatunk? - zökkentett ki gondolataimból Liam.Még szerencse, hogy annyi rutinom van a folytonos rohanásban, hogy már hozzászoktam az elmélkedés közben való készülődéshez.Jó, mi?
-Persze, megyek. - kiabáltam vissza az ajtómon keresztül.2 percen belül még a maradék dolgomnak is a végére értem, és felkaptam a vállamra táskám.
-Alicia, elkésünk! - ismételte meg, és a hangerőből ítélve, talán a bejárati ajtóban állhatott.
-Megyek már! - ordítottam miközben elindultam a lépcső felé. - És ne kezdd te is!
-Mi lenne, ha megtanulnátok normális körülmények között beszélgetni?Zeng tőletek a ház! - közölte nagynéném, mikor leértem.Hát, igen.Ezt a kis párbeszédet minden reggel előadjuk, Karen legnagyobb örömére.
-Bocsii. - néztem rá bociszemekkel, mire csak ajtó felé tessékelt, mondván elkésünk.
-Muszáj neked minden reggel ennyit öltözködni? - morogta Liam.Utálja, ha késésben vagyunk.
-Nem öltözködöm. - kértem ki magamnak.
-Akkor mégis mit csinálsz egy órán keresztül a szobádban? - vonta fel a szemöldökét.
-Gondolkozom. - vontam meg a vállam.
-Min?Hogy hogyan tudsz a legjobban felidegesíteni? - kérdezte.
-Neem, az már megvan, elég régóta. - ráztam meg a fejem, mire halványan elmosolyodott.
-Veszem észre.
Még elbeszélgettünk mindenféle hülyeségről, aztán lassan a sulihoz értünk.
-Hjajj. - sóhajtottam fel.Egy újabb kínszenvedés.
-Mi van, hugi? - érdeklődött Liam.Na, igen.Van annyira szoros a kapcsolatunk, hogy néha "tesózzuk" egymást.Ennek pedig borzasztóan örülök, ugyanis ő az egyetlen - nagyjából - velem egykorú, akivel igazán tudok beszélni.Akinek bármi problémámat elmondhatom.Meg sem tudom számolni, hányszor meséltem el neki a "hercegnős" sztorit.És lehet, hogy unja, sőt biztos, de soha nem fojtja belém a szót, hanem végighallgat.El sem tudom képzelni, mi lenne velem nélküle, de őszintén szólva nem is igazán akarom.
-Csak a szokásos. - feleltem unottan.
-Kitartás. - veregette meg a vállam, és elindult befelé.
-Hé! - szóltam utána, mire megfordult. - Megvársz délután?
-Aha. - bólintott.
-Köszi. - mosolyogtam rá, ő pedig folytatta útját.

                                                                  ********

-Na, végre! - éljeneztem gúnyosan, mikor végre megpillantottam Liamet a suli lépcsőjének tetején.
-Talán megvárakoztattam, Alicia kisasszony? - csipkelődött.
-Tudod mit?Leszállok rólad, ha nem hívsz többet így! - alkudoztam.
-Zavar? - kérdezte komolyan.
-Igen. - bólintottam őszintén.
-Akkor nem. - váltott vissza vigyorgásba.
-Taktikát kell váltanom. - jegyeztem meg.
-Nem ártana. - értett egyet. - Na, milyen napod volt?
-Uncsi. - rántottam meg a vállam. - Neked?
-Dettó.
Hamar hazaértünk, és beléptünk a bejárati ajtón.
-Szia! - köszöntünk oda Karennek, és már indultunk is felfelé a szobánkba, amikor utánunk szólt.
-Aly, leveled jött. - közölte komoran.
-Kitől? - csodálkoztam.Nem sűrűn kapok leveleket.
-Gyere és nézd meg! - válaszolta.Kissé meglepődtem a reakcióján, de azért visszabaktattam a konyhapulthoz.Kezembe vettem a levelet, de ahogy leolvastam a feladót, rögtön vissza is dobtam előző helyére.
-Küldhetjük is vissza. - morogtam.
-Aly drágám, megértem, de legalább olvasd el! - kérlelt Karen, de láttam rajta, hogy, ha a helyemben lenne, ő sem bontaná ki.
-Nem vagyok rájuk kíváncsi. - mondtam hűvösen.
-A szüleid írtak? - kérdezte óvatosan Liam, mire kelletlenül bólintottam. - Olvasd el!Nem mindegy, mi van benne?Legalább mondhatod, hogy láttad.Ennyi.
-Jó. - adtam meg magam.Végülis, igaza van.Undorodva felemeltem a borítékot és feltéptem.Kihúztam belőle a vékony papírt és olvasni kezdtem.
Kedves Alicia!
Immáron betöltötted a 14.életévedet, ezért is döntöttünk úgy, hogy már elég idős vagy ahhoz, hogy belemerülj az uralkodás rejtelmeibe.Nagy szeretettel hívunk meg hát a palotába, hogy egy korona hatalmával hercegnővé avassunk.Tisztában vagyunk személyiségeddel, de kérünk téged, tekints el a múlt sérelmeitől, és fogadd el őszinte meghívásunkat.
Szeretettel,
                      Kimberly királyné és Brandon király

-Álmotokban. - dünnyögtem, és idegesen kettészakítottam a levelet.
-Aly, mit csinálsz? - hitetlenkedett Liam.
-Amit megérdemelnek. - válaszoltam, és a kukába hajítottam megsemmisített "meghívóm".
-Mit írtak? - érdeklődött Karen.
-Meg akarnak koronázni.Érted? - magyaráztam dühösen. - 12 éven keresztül nem voltak hajlandók meglátogatni, mert nem tudtak elfogadni annak, aki vagyok.Havonta egyszer beszéltünk, akkor is telefonon.Azzal, hogy közöltem, nem kérek ebből az egészből, eltaszítottak maguktól.Nem voltam a lányuk.Nem tekintettek rám úgy.Most meg valami véletlen folytán hercegnő kell nekik.Na, arra várhatnak.Soha nem fogom betenni a lábam abba a cukormáz palotába.Soha! - kiabáltam.
Ahogy felemeltem a fejem, láttam Karen és Liam arcát is.Egyetértés tükröződött róluk, aminek normál esetben végtelenül örülnék, mert az azt jelenti, hogy igazam van, és imádom azokat a szitukat.De most egy cseppet sem örültem.Mert nem akartam, hogy igazam legyen.Én azt akartam, hogy a szüleim szeressenek.Őszintén.Nem csak azért, mert kötelességük.Miért ilyen nehéz ez?

# Prologue

Hello!
Meghoztam a prológust.Kérlek, ha tetszik (és ha nem) írjatok hozzászólást, kíváncsi vagyok rá, hogy mit gondoltok a történetről :) És, ha lehet, használjátok a "Tetszik", illetve a "Nem tetszik" gombot.Köszönöm :) alice. ~
Btw.:ha tetszik, iratkozzatok fel ;)

Alicia Vivian Carter.Egy átlagos 14 éves lány, barátokkal, hobbikkal és mindennel, amire egy tizenévesnek csak szüksége lehet.Egy apró tény viszont kiemeli őt társai sorából.Mégpedig, hogy egy királyi család sarja.De míg szülei a palotában uralkodnak, ő nagynénjével és unokatestvérével él szülővárosában, akik szintén nem kérnek a pompából és csillogásból.Egészen addig, míg egy nap váratlanul levelük érkezik, melyben a szülők értesítik őket, hogy lányukra London palotájában egy korona vár.Ezt a napot jogosan jegyezheti be főszereplőnk, piros betűs napjai közé.Csak éppen rossz értelemben.Ilyenkor felmerül a kérdés.Miért?Miért nem ragadja meg egy tinilány ezt a nem mindennapi lehetőséget?És hogyan fogja viselni a szülők által rákényszerített szerepet?No, és vajon ki fogja őt kiszabadítani a palota fogságából?Ki lesz az ő lovagja?

# Remark

Sziasztok!
Mielőtt még elolvasnátok a prológust, kérlek fussátok végig ezt a rövid kis szöveget!Annyit szeretnék megjegyezni, hogy kissé tapasztalatlan vagyok ennek a történetnek a "helyzetében".(A prológusban érthetőbbé válik, hogy mire szeretnék kilyukadni.) Szóval, nem nagyon vagyok jártas ebben, így hát teljes mértékben a fantáziámra bíztam.Éppen ezért nem vagyok kíváncsi olyan kommentekre, hogy "ilyen nincs is"; "ez nem így van"; stb. Ennek a sztorinak semmi valóságalapja nincs!Ez mind kitaláció! Ennyi lettem volna én, hamarosan hozom a prológust :)) <3 alice. ~