# Chapter 6 ~ Some things

Sziasztok! :)
Meghoztam a 6.fejezetet is, de mindenképp bocsánatot szeretnék kérni a kihagyásért :/ Remélem azért tetszik, írjatok hozzászólást, használjátok a vélemény-gombokat, és ha tetszik, iratkozzatok fel!Egyébként mostantól bevezetem, hogy 5 "Tetszik" után jön a következő fejezet! :) <3 alice. ~

-Aly! - szólongatott valaki alig hallhatóan, így hát abszolút figyelmen kívül hagytam. - Aly!
Nyűgösen rántottam le a fejemről a takarót, és kérdőn néztem körbe, ugyanis senkit nem találtam a látókörömben.
-Aly, kelj már fel, elkésünk! - nyílt az ajtó, és Liam bukkant fel a résen.
-Mégis honnan? - értetlenkedtem, hiszen semmiféle program nem volt betervezve mára.Legalábbis nekem nem...
-Ma van a turné első állomása - közölte olyan hangsúllyal, mintha ez teljesen természetes szombati elfoglaltság lenne.
-És én erről miért nem tudok? - szaladt fel a szemöldököm, ugyanis esküszöm, hogy efelől én most hallok először.
-Lehet, hogy elfelejtettem említeni tegnap - tűnődött Liam. - Na, mindegy, készülj! - legyintett.
-Menjetek csak, nekem ez úgysem olyan fontos - dőltem vissza az ágyamba. - Van még elég állomás...
-Nem! - szólt ellentmondást nem tűrő hangon. - Nem hagylak egyedül!
-Liam! - sóhajtottam. - 16 éves vagyok, van egy olyan érzésem, hogy képes vagyok pár óra erejéig vigyázni magamra.
-Nekem meg van egy olyan érzésem, hogy amíg nem vagyunk itthon, simán visszaszöksz a palotába.
Na jó.Lehet, sőt biztos, hogy nem vagyok Liammel túl barátságos, mióta ismét találkoztunk, de azért nem őrültem meg.Örülök, hogy kiszabadultam abból a "kalitkából", amibe 2 évig konkrétan be voltam zárva, szóval azt hiszem, még van annyi józan eszem, hogy nem teszek keresztbe magamnak, szándékosan.
-Ehhez inkább nem fűznék hozzá semmit - válaszoltam.
-Rendben van, tudod mit? - kezdte. - Itthon maradhatsz, de csak azzal a feltétellel, hogy minél hamarabb összeszeded magad, és utánunk jössz.
-Hát, jó - egyeztem bele kelletlenül.Hiszen ez is jobb, mint a semmi.
Az elkövetkezendő 10 percben, a fiúk elhagyták a házat, de Liam még utoljára ( állítása szerint "a biztonság kedvéért" ) figyelmeztetett, hogy el ne felejtsem, hogy ekkor és ekkor kezdődik a koncert, de nekem már X időre ott kell lennem, stb.
-Ha tovább folytatod a kioktatásomat, akkor az lesz a vége, hogy miattad késtek el.Szóval pá! - csuktam be egy határozott mozdulattal az ajtót, melynek túloldalán a fiúk hangos nevetésben törtek ki.
-Nem semmi a csaj - szűrődött át egyikük hangja, amit Liam sóhajtása követett.Kétlem, hogy neki is ez lenne a véleménye rólam.
Mivel szerencsésen kiharcoltam magamnak egy kis egyedüllétet, úgy döntöttem kissé körbenézek a házban, ha már tegnap nem kerítettem sort erre.
Alapjába véve, egy meglepően rendezett, igényes házba csöppentem, már ami általában a fiúk otthonát illeti.Ez azonban nekem nem igazán újdonság, ugyanis Liam, amióta az eszemet tudom, lényegesen kitűnt a többiek közül.A suliban voltak lányok, akik kipécéztek maguknak engem, csupán azért, mert a származásom, családi hátterem, mondhatni "rám nyomott egy bélyeget", ami miatt elítéltek, nem néztek rám jó szemmel, minden apró mozdulatomat, gesztusomat félreértelmezték, ezt követően pedig terjeszteni kezdtek rólam - nem túl jóindulatú - dolgokat.Szerintem ennyi ismertető után már mondanom sem kell, hogy a népszerűségi "létrán" kik álltak feljebb.Ők voltak az okai annak, hogy egyszer-kétszer olyan veszekedésekbe keveredtem, ami miatt az igazgatónál kötöttem ki.Viszont Liam még ekkor sem haragudott meg rám, hiszen ő volt az egyetlen, aki tudta ezeknek a kitöréseknek a miértjét.Ő ismert igazán.
Erre való tekintettel, eléggé bántott, hogy a palotába kerülésem után egyszer sem beszéltünk.Akkor, amikor igazán szükségem lett volna rá.És igen, tisztában vagyok vele, hogy most határtalanul makacs és érthetetlen vagyok, de soha, - tényleg soha - nem fogom ezt a 2 évet elfelejteni.Nem fogom csak úgy elengedni magamtól azokat az estéket, amelyeken akörül forogtak a gondolataim, hogy vajon látjuk-e még egymást valaha.Hogy vajon eszébe jutok-e nap, mint nap, ahogyan ő nekem.Vajon...vajon jelentek én neki még valamit, vagy felesleges bármiféle erőlködésem?Vajon...
When I look into your eyes 
It's like watching the night sky...
-Igen, mindjárt indulok - vettem fel a mobilom, elhallgattatva Jason Mraz-t.
-Oké.De biztosan idetalálsz? 
-Liam, nyugi, megoldom - próbáltam bizonygatni, hogy 16 évesen már nem igénylem azt, hogy bárhová megyek, kövesse minden lépésemet.
-Oké, oké - adta meg magát. - De vigyázz útközben!
-Persze - ígértem meg, majd sóhajtva véget vetettem a hívásnak.Őt ismerve, még 30 éves koromban is el fog kísérni bevásárolni...

                                                                 ********

-Aly, baj van? - szólalt meg Liam ideges hangon, a vonal másik végén.
-Úgy is mondhatjuk - tűnődtem, mire rögtön elhalmozott kérdésekkel, amik körülbelül annyiból álltak, hogy Mi történt?; Hol vagy?; Messze vagy még az arénától?; Haza tudsz menni?; stb. - Várj, várj, várj! - tiltakoztam hevesen. - Nincsen semmi ilyesmi baj, csak annyi, hogy nagy valószínűséggel nem fogok bejutni az arénába.
-Mi?Miért? - értetlenkedett, majd rövid időn belül észbe kapott. - Ja, rajongók?
-Aha - húztam el a számat.
-Oké, várj fél percet! - utasított. - Kimegyek érted. - ezzel kinyomta a mobilját.
Nos, a "Juttassuk be Aly-t a fellépésre"-hadművelet a következőképpen zajlott.Én csak a szám szélét rágva nyújtogattam a nyakam, próbáltam betájolni, hogy hol lehet a bejárat (!).Mivel eme cselekvés nem vezetett célra, így inkább vártam.Körülbelül 1 percig.Akkor azonban milliónyi vaku villant fel, s még annál is több tinilány tört ki hangos sikításban.Kezem fújtatva a fülemre tapasztottam, várva, hogy elcsendesedjenek.
-ALY! - süvített át a tömegen egy ismerős hang.
-HOL VAGY? - kiáltottam vissza, ugyanis bármennyire is próbáltam, nem tudtam kiszúrni Liamet a rajongók sokaságán túl.
Mivel válasz nem érkezett, tanácstalanul ácsorogtam egy csapat lány mögött, akik kérdőn bámultak rám.Türelmetlenül forgattam a fejem, hátha kapok valamiféle parancsot, arra vonatkozólag, hogy mit tegyek.A következő pillanatban megrezgett a zsebemben a telefonom.Kérdőn néztem a készülékre, pontosabban egy üzenetre.
Gyere hátulról!Innen soha az életben nem fogsz bejutni...  Liam
Azt hiszem, nem ártana tisztáznunk valamit.Az, hogy a manapság egyik legnagyobb népszerűségnek örvendő banda egyik tagjának unokahúga vagyok, az nem azt jelenti, hogy kívülről vágom, hogy hogyan működik a hátulról való bejutás.Mivel nem sok lehetőségem volt, engedelmeskednem kellett Liamnek.Jó nagy ívben megkerültem az arénát, ami valljuk be, a méretéből adódóan nem meglepő.A gond csak akkor következett, amikor az épület hátuljához értem, és szembetaláltam magam 8 ajtóval.Ez alapjáraton nem sok, viszont, ha London legnagyobb arénájáról van szó, amiben ki tudja hány híresség megfordult már, szerintem te sem szívesen bíznád a véletlenre a választást.Kétségbeesetten álldogáltam a lehetséges bejáratok előtt, és próbáltam dűlőre jutni.Végül megrántottam a vállam, és lenyomtam a hozzám legközelebb eső ajtó kilincsét, melynek túloldalán egy félhomályban úszó folyosó húzódott."Minden mindegy" alapon beléptem, és becsuktam magam mögött az ajtót.Ahogy elindultam a - nem túl barátságos - helyen egyre befelé, a lámpa váratlanul pislákolni kezdett.Akár egy horrorfilmben.Mesés.
Pár percnyi monoton haladás után végre-valahára megpillantottam egy halovány, mégis látható fényt, ami egy ajtó kulcslyukán szűrődött ki.Óvatosan odahajoltam, hogy belessek a helyiségbe, de mivel nem láttam eléggé, erősen hunyorítanom kellett.Olyannyira koncentráltam, hogy észre sem vettem, hogy valaki mellém lépett.
-Keres valamit, kisasszony? - szólalt meg rekedtes hangon a "valaki".
Ijedtemben, egy apró sikoly kíséretében felkaptam fejem.Az irány még jó volt, a hibát a hirtelen mozdulattal ejtettem, ugyanis ahogy fel akartam egyenesedni, teljesen megfeledkeztem a kilincsről, aminek azzal a mozdulattal neki is ütköztem, méghozzá a szememmel.
-Elnézést! - hebegtem remegő hangon, miközben a kezem a fél arcomra szorítottam, de azért nagyjából ki tudtam venni, hogy egy nővel állok szemben. - Eltévedtem, de már megyek is.
Már indultam is vissza a kijárat felé, amikor a nő utánam szólt.
-Tudok segíteni? - érdeklődött.
-Igen, megköszönném - perdültem meg a tengelyem körül. - Meg tudná mondani, hogy melyik az öltözők hátsó bejárata?
-Innen a legutolsó ajtó - felelte. - Viszont az már a te dolgod, hogyan jutsz be oda.
-Köszönöm szépen - mosolyogtam rá hálásan. - És ne aggódjon, bejutok.
Azzal hamar elslisszoltam az igazán hátborzongató látszatot keltő folyosóról, s megfogadva a hölgy tanácsát, benyitottam az utolsó ajtón.
-Hova-hova? - lépett elém felvont szemöldökkel egy elég testes biztonsági őr.
-Öhm... - kezdtem.
-Aly, végre! - bukkant fel a mogorva férfi mögött Liam. - Őt beengedheti, az unokahúgom.
Válaszára az őr csak bólintott, és elállt az utamból.
-Mi történt a szemeddel? - állított meg Liam, amikor egy kicsivel beljebb értünk.
-Lényegtelen, de igazán hálás lennék, ha legközelebb mondjuk elárulnád, hogy melyik ajtón kell bejönnöm, és nem nekem kéne találgatnom - közöltem.
-Bocs - sóhajtott. - De biztosan jól vagy?
Fejcsóválva legyintettem egyet, majd néztem, ahogy mind az öten elhaladnak mellettem, és a színpad felé veszik az irányt...

                                                                ********

-That's what makes you beautiful!
Hatalmas volumenű tapsvihar söpört végig a tágas arénán, e legutolsó sort követően.Erőteljes sikolyok, kántálások; integető, méretes táblákkal hadonászó, önfeledten tomboló, zokogó rajongók.Ahogy végigvezettem a szemem a lányok tömegén, akaratlanul is kirázott a hideg.Hihetetlen, hogy vannak, akiknek pár fiú ekkora örömet tud okozni, az ő szavukkal élve "megváltoztatja az életüket".De mégis mivel?És hogyan?Sosem voltam képes megérteni, s szerintem nem is fogom.De ez így van rendjén; Liam nekem mindig a gondoskodó unokatesóm, a többi fiú pedig 4 idióta srác marad...